Gomora szomora

idejutottunk...
És min merengünk most???


Egy korhadt csónak
megvetemedett deszkáin
bögréket pihentetünk...

Pecázni szavakkal pecázunk...
Te bennem én benned,
ha  már a hasonlatoknál vagyunk,
te mesterséges tó vagy
az enyémben pedig nincs hal...
Az eutrofizáció eredményébe gázoltál bokáig, nincs mit tovább vinned...
Én pedig utálom a te halaid ízét...
Így te sem és én sem lakunk jól...

Viszont evezhetünk tovább...
Akárcsak az egyik lapáttal.
és akkor annyi érdemleges fog történni
mint az életeinkben...

habot köpsz a vízfelszínre
rámar valami,

és mindketten tudjuk mi volt az...

Egy apró rezgő érzés,
hogy most vége...

kiszállunk az iszapos partra
bokáig süppedve rágyújtunk...
De a szúnyogokat tudjuk jól,
ez nem fogja zavarni...

talán senkit sem érdekel...
a címadó dal...
Hisz a cím is oda már, de azért talán...
mindegy                                                       

Hittel vitt el, neki lennem, szabad
sáros-arcú révedésben jaj, ne kíméld magad
fejtsd csak fejtsd, az arcokról a bőrt
tétlen tettek mellé, úgy is a pondrók pártja állít őrt
megmaradok annak ki sosem voltam tán,
dalos hangú dög didergő délután,
csíphet belőlem kicsi és nagy
nem kel túl sietni, időt ad a fagy
nem mondom ármányom itthon,
kósza külföldbe küldtem én titkon,
s szerelme sárgás fogaira, csókot önt egy csaló
csacska bűneim alá nyávogni sem való
követne ő is olyat, mit én hoztam létre...
szifiliszes szüzeket, halk szóval csalni lépre
oltottam kedvet, sok ragyogó színű szemben,
mart csend is fogant mindig, a tanyám teremben

Ha ott voltam, ha nem
suttogták nevem...
Szeressetek, ide való vagyok
hőstettet késsel eléd rakok
undor és csodálat, ezt kelti szobám tükre
igen ez folyik majd száraz életükre
belép, középre ront
nyurga csontjaival beton falakat bont...
lám négy fal sem volt elég,
eluralná a hitt jó-isten magasztos terét
mit uralná, hisz elég volt hozzá nem-egész egy hét,
azt is dühvel, szenvedéllyel verné szét
olcsó búcsút köpök, amerre csak beköszönök én
nem kell már az ágy, elalszok vágyak küszöbén
néha dobhat arcképem magamnak pár csontot

megnyugvásképp elárulom, nem hiszem, hogy rontott
peckesen kihúzott háttal élt, és nem görnyedten halt...
sárgás körmével gránittömbbe mart...

Te is maradj ki sosem voltál,
S köpj felém mert meleget ad,
már most az köp, ki sosem leszel
mert bús testvérem vagy...